A magyar leventemozgalom története
Az első világháború után megkötött trianoni békediktátum értelmében Magyarországon meg kellett szüntetni az általános hadkötelezettséget, csak önkéntes, maximum 35 ezer fős haderő lehetett az országban. A szerződés továbbá megtiltotta a vezérkar felállítását, hadsereg és hadtest szintek megszervezését. A rendelkezések betartását a Szövetséges Katonai Ellenőrző Bizottságát ellenőrizte, így ezekben az években az úgynevezett „rejtett alakulatok” biztosították az ország védelméhez szükséges fegyveres erő magvát. Emellett indultak el a leventeszervezetek, amelyek a katonai előképzés legfontosabb szervezetei voltak az 1920-as évek elejétől a második világháború végéig.
A megalakulását a Vass József által előterjesztett, és elfogadott 1921. évi 53. torvénycikk megjelenésére tehetjük. A testnevelési törvény értelmében minden olyan 12 és 21 év közötti magyar fiatal, aki nem járt iskolába köteles részt venni a Levente Egyesületek keretei között megszervezett foglalkozásokon. Emellett az 52000/1924. V.K.M.-rendelet alapján minden leventeköteles fiatal legalább öt hónapon át heti két óra alatt és legfeljebb nyolc hónapon át heti két óra alatt és egy délután tartozik testgyakorlást végezni. A törvény lefektette a leventeképzés alapjait, amely a Honvédelmi Minisztérium irányításával a katonai előképzést szolgálta. Ez mondta ki továbbá azt is, hogy a testnevelés az állam feladata. A mozgalom elődje az 1868. évben létrehozott úgynevezett Ifjúsági Véderő volt, amely a katonai oktatást és testgyakorlást a népiskolai rendes tantárgyak sorába iktatta. 1943-ban aztán volt egy újabb rendelet, amely alapján már leányok is csatlakozhattak a mozgalomhoz.
A Levente Egyesületben a törvényben határozták meg az elköszönést, amely a „Szebb jövőt!”, volt, melyre a kötelező válasz az „Adjon Isten!”.
A leventemozgalom kettős irányítás alatt működött: nyíltan a kulturminisztérium alá rendelt Országos Testnevelési Tanács irányította, a rejtett katonai szervezetet pedig a tanács tábornoki rangú társelnöke vezette. A gyakorlatokon való részvételt a hatóságok a szülőkön kérték számon, és ha esetleg elmaradás volt, akkor pénzbüntetést róttak ki rájuk, vagy elzárták őket. A leventeoktatók tényleges tisztek voltak, akik a katonaságnál megszokott engedelmességet és fegyelmet várták el, és fizikai megpróbáltatásoknak is kitették a fiatalokat. Ennek köszönhetően nem volt népszerű a leventemozgalom, amit a cserkészektől átvett megoldásokkal próbáltak orvosolni, azonban nem volt nagy siker ez sem. 1939-ben aztán az iskolai ifjúságra is kiterjesztették a leventekötelezettséget.
A katonai előképzés végleges szervezetét 1941 nyarán nyerte el, amikor a kormányzó rendeletileg a „Legfelsőbb Elhatározás” útján szabályozta a kérdést, ami után felállították a Honvédelmi Minisztérium VIII. csoportját, ami a testnevelési és sport vonatkozású ügyekkel volt hivatott foglalkozni.
A második világháború végén a nyilasok a szovjetek elleni harcokban számos leventét és levente korú fiatalt akartak bevetni. A sok fiatal közül többen csak sok szenvedés árán tudtak visszatérni szülőhelyükre. Szálasiék hatalomra kerülése után a 16 éves korosztályt is behívták, majd 1944 legvégén a 14-15 éves fiúkat is elhurcolták Németországba, ahol német katonai kiképzést kaptak volna, viszont erre már nem maradt idejük.
