Az elcsatolt területek
Vajdaság
A Délvidék (Vajdaság) földrajzi határait Trianonban nyerte el. A szűkebb értelemben vett Délvidék alatt értjük a Bácskát (a történelmi Bács-Bodrog és Csongrád vármegyék a délszláv államhoz csatolt részei) és a Bánátot (a történelmi Krassó-Szörény, Temes és Torontál vármegyéknek a délszláv államalakulathoz csatolt részei). A Délvidék (Vajdaság) jelenlegi területe 21 506 km2 (Bácska: 8 904 km2, Bánát: 8 886 km2, Szerémség: 3 716 km2), ugyanis a történelmi horvát Szerém vármegye négyötödét a II. világháború után közigazgatásilag beolvasztották az újonnan létrejövő Vajdaságba, vagyis a Délvidékbe. A Délvidék (Vajdaság) autonóm tartomány volt, majd az autonómia megszüntetése után – a hasonló sorsra jutott Koszovóval együtt – Szerbiába olvadt.
A Vajdaság 21 205 km2-es területén – 2002-ben – összesen 2 031 992 fő élt. A Délvidék etnikailag Európa egyik legkevertebb területe. A szerbek és magyarok mellett számos más népcsoport (szlovákok, románok, cigányok, macedónok, horvátok, montenegróiak, bunyevácok stb.) is él itt.
A trianoni békeszerződés után Temesközt felosztották a Román Királyság és a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság között, Bácska és a Szerémség az utóbbi része lett. Az új délszláv állam erősen centralizált volt. 1929-ben új közigazgatási rendszer lépett életbe, ahol a történelmi régiókból létrehozták Dunai bánságot. A Magyarországtól elcsatolt területekhez észak-szerbiai területeket csaptak, hogy a szerb többséget így biztosítsák (megsértve ezzel a békeszerződés tilalmát az etnikai arányok megváltoztatására).
Bánság
A területet végvidéknek, végvárnak és végvidéki bánságnak nevezték. A bánságok úgyszólván láncolatot alkottak a Száva és a Duna összefolyásától az Olt torkolatvidékéig. A végvidékek kapitányai, illetve bánjai, országbárói rangot viseltek a Magyar Királyságban.
A Bánság földrajzi és kulturális egységet képez Bácska és a történelmi Erdély között. A romániai részét ugyanakkor a mai szóhasználat szerint általában a tágabb értelemben vett Erdély részének tekintik.
Erdély
Románia az 1920. június 4-én megkötött trianoni békeszerződés alapján – Erdély, a Partium és a Bánság keleti részének hozzácsatolásával – nyerte el mai nyugati határait.
Erdély földrajzilag Kelet-Közép Európában fekszik, a mai Románia észak-nyugati részén. A mai Romániában Erdély néven ismert terület több, mint a történelmi Erdély, hiszen magába foglalja a Partiumot – vagyis az egykori Magyar Királyság „részeit” – és a Bánság keleti felét is. Ezek nélkül Erdély területe megközelítőleg 57 000 km2. Erdély, a Partium és a Bánság keleti része összesen megközelítőleg 103 000 km2.
A jelenkori Erdély története (1918-tól)
Az Osztrák–Magyar Monarchia 1918 októberére katonailag összeomlott, és Magyarország is kikiáltotta a függetlenségét az őszirózsás forradalom nyomán. Ezzel egy időben a Román Királyság csapatai újra hadat üzenve megkezdték Erdély, majd Partium és a Tiszántúl megszállását. 1918. december 1-jén tartott gyulafehérvári román nagygyűlés kimondta Erdély egyesülését Romániával, amit 1920-ban az antant hatalmak a trianoni békeszerződéssel jóváhagytak. A Károlyi-rezsim ezzel szemben a magyar sereget szélnek eresztette, így a Székely Hadosztályon kívül senki sem vette fel a harcot a megszálló erőkkel – egészen a Magyar Tanácsköztársaság 1919 márciusi megalakulásáig.
1918 után, egy államilag irányított folyamat részeként a Kárpátokon túlról érkező románok telepedtek le nagy számban. Ennek egyik oka, hogy sok (főleg értelmiségi, hivatalnoki) állás üresedett meg a magyarok anyaországba való áttelepülésével, és a román állam sem szívesen foglalkoztatott az új közigazgatásban magyarokat. Másrészt a térség gazdaságilag jobb helyzetben volt, mint Románia többi része, így magasabb életszínvonallal kecsegtetett az áttelepülés.
Felvidék
A Felvidék történelmi eredetű tájnév, amelynek a múltban többféle jelentése is volt. Ma Szlovákia területének szinonimájaként használatos - egyrészt a szlovákiai magyarok („felvidéki magyarok”) vonatkozásában, másrészt az 1918 előtti magyar történelem kapcsán, amikor a mai Szlovákia területe a Magyar Királyság szerves részét képezte.
A felvidéki magyarság a Szlovák Köztársaság területén él, amelynek nagysága 49 036 km2. A felvidéki magyarság településterülete a magyar-szlovák határ szlovák oldalán helyezkedik el.
A szlovákiai magyarság többsége (közel 90%) Dél-Szlovákiában él, a mintegy 550 kilométer hosszúságú szlovák-magyar államhatár mentén, közel 9 000 négyzetkilométernyi viszonylag összefüggő nyelvterületen.
Az 1920-as trianoni békeszerződés után a volt Magyar Királyságtól Csehszlovákiához került területek egészét kezdték politikai értelemben Felvidéknek nevezni, tehát a mai Szlovákia teljes területét és Kárpátalját („Kelet-Felvidék”). Így a II. világháború előtt a Csehszlovákiától Magyarországhoz visszacsatolt országrészt (Dél-Szlovákia és Kárpátalja) „az anyaországhoz visszatért felvidéki területnek” nevezték.
Kárpátalja
Kárpátalja a magyar állam részét képezte a 10. század óta, azonban egységes történelmi régiót az I. világháborúig nem alkotott.
Kárpátalja területe 1920 és 1945 között Csehszlovákiához tartozott, ezt követően a Szovjetunió része lett, egészen 1991-ig, amikor is a független Ukrán Köztársaság egyik megyéjévé vált.
Kárpátalja a történelem folyamán mindig vegyes lakosságú területnek számított. A német – városi – népesség a 13. században vándorolt be. A németekkel egy időben kezdett bevándorolni a román lakosság is, akik állattartó életmódot folytattak. A térség etnikai arculata a 18. században változott meg, ekkor került túlsúlyba a 13. századtól folyamatosan bevándorló ruszin népcsoport. A 18. században kezdett nagyobb számban bevándorolni a szlovák és a zsidó lakosság is. Kárpátalja, a mezőgazdasági termelés kedvezőtlen adottságai és a kereskedelmi kapcsolatok hiánya miatt, a történelmi Magyarország legelmaradottabb régiójának számított.
Kárpátalja területe közel 12 800 km2; Ukrajna területének 2,12%-át alkotja.
Muravidék
A Muravidék Szlovénia legészakibb történelmi régiója, amely 1920 előtt a történelmi Magyar Királyság részét képezte. A régió területe kb. 910 négyzetkilométer. Ma Pomurska statisztikai régió („Mura menti statisztikai régió”) részét képezi. A Muravidék székhelye Muraszombat. Területének legnagyobb részét az Alsó-Mura-sík (szlovénul Mursko-Prekmursko polje) foglalja el. Szlovénia hét fő országrészének, tájegységének egyike, a többi hat a következő: Štajerska, Gorenjska, Koroška, Notranjska, Primorska, Dolenjska.
Muravidék területe: 940 km2, 1920 előtt két vármegye, Vas és Zala vármegyék része volt.
A muravidéki magyarságot két részre oszthatjuk. Az egyik csoport a „goricskói magyarság”, ide nyolc település tartozik. A második csoportba a „Lendva-vidéki magyarság” sorolható (23 település).
A muravidéki magyarság mindössze 31 településen él, ezeket a településeket hivatalosan „kétnyelvű településeknek” nevezik. Az említett 31 település mellett néhány nagyvárosban magyar szórvány is található (Muraszombat, Ljubljana, Maribor).
Maga a muravidéki magyar tömb, a „kétnyelvű települések” a szlovén-magyar határ mentén húzódnak Őrihodostól Pincéig, kb. 50 km hosszú és 3-15 km széles sávban.
Őrvidék
Burgenland, agyarul szokás az Őrvidék, a Felsőőrvidék vagy újabban a magyarosított Várvidék elnevezés. Burgenland Ausztria legfiatalabb tartománya. Területe: 3 965 km2. A tartomány központja: Kismarton, a magyarságé pedig Felsőőr.
Burgenland 1920 előtt a történelmi Magyarország része volt; három Nyugat-magyarországi vármegye, Moson, Sopron és Vas vármegyék, nyugati, többnyire németek lakta területeiből hozták létre.
A Burgenlandban élő magyarságot származás szerint alapvetően három csoportra oszthatjuk. Az északi, jobbára a történelmi Moson vármegye Ausztriához csatolt részében élő magyarok, az egykori majorsági bérmunkások, illetőleg cselédek leszármazottai.
A második csoportot az egykori közalkalmazottak leszármazottainak csoportja teszi ki. (Az említett két csoport leszármazottaival – a demográfiai sajátosságok miatt – már nemigen találkozhatunk.).
A harmadik csoportot az őrségi határőrök leszármazottai képezik. A Lech-mezei események (Kr.u. 955) után, a magyar államrend védelmére a nyitott nyugati területeken ún. „határőr-településeket” létesítettek. A (török) háborúk, a németek, illetve a horvátok betelepedésével a magyar települések elvesztették a közvetlen területi összeköttetést a többségi magyar területekkel, és immár négyszázötven éve nyelvszigetszerűen élnek.
